Itt vagyok újra, mostmár igyekszem visszatérni a napi rutinba, meglátjuk hogy sikerült. Olyan szépen elszoktam az írogatástól, de talán kaptam annyi visszajelzést, hogy folytatom blognaplómat az életem alakulásáról.
A múlt héten mélyültem. Magamban, a világban, a veszteségeimen gondolkoztam, azon, hogy vajon mi lesz az otthoni barátságokkal hosszú távon, megmaradnak-e. Hiszen nem vagyunk egymás mellett nap mint nap, nem hallok rólatok nap mint nap, persze aggaszt a jövő ilyen formában. Itt nincsenek barátaim és a barátkozás, főleg ha a nyelvet törve beszélsz, nehézkes tud lenni. A fene se gondolta volna, mintahogy sok mást sem. Mielőtt aggódni kezdenétek, csak szólok, hogy minden oké és a borús gondolatok teljesen rendben vannak. Persze ha támogatni akartok és egy-egy email repül nekem, annak csak örülni tudok. Hiányoztok nagyon, a tesóim is, unokahúgi-öcsi, jó lenne átugrani játszani, meg beülni dumálni valahova, de hát olyan messze vagytok mind. Tényleg, nem gondolkodtatok abban, hogy Olaszországba költözzetek, ide a környékre?

Na, de képzeljétek pénteken érkezik kedves barátném Viki. Vikivel együtt jártunk angol szakra, Ausztrália szülöttje, magyar szülőktől, de már elég rég visszaköltöztek Magyarországra, így találkozhattunk ugye. Szóval a szak elvégzése után megpályázott egy ausztrál egyetemi helyet és mivel nagyon kis okos, most ott tanul. Szerencsém volt találkozni vele a két ünnep között egy másfél órára, Viki sajnos nem pesti, és meghívtuk magunkhoz. Ő meg Angliából fog ide repülni hozzánk, mert mielőtt visszamegy Ausztráliába, ott kutat méreggel megölt férjek feleségeiről. Érdekes ám!